Sötét felhők borítják a komor táj gyér gyepének sivatagos, szikes talaját. Egy fa áll árván egymagában, és síratja levelei emlékét. Emlékezik arra, mikor zöld leveleivel a szél minden susogását érezte, de most nincs szél, nincsenek levelek. A fa misztikus hangon sírja el a bánatát. Besötétedett. Árván a fa, félve, barát nélkül, lemond az életről, és halkan meghal. Barát, társ, szeretet, és minden yoo nélkül.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Üres tér. Mintha egy szobában lennék. Üres minden. Semmi sincs. Kihaltak az érzékek, az érzések, a lelkek. Egyedül kóborlok a nagy semmiben. Tapogatózok, de semmi. Fáj. Eddig volt valami, ami most hiányzik. A szerelem.Fáj maga a hiány. Fáj, amit annyi ideig kerestem, és egy cseppnyi boldogság után mit a petróleum hirtelen elpárolog. A képe előttem van, de csak hogy kísértsen. Kísért, és egyre fájdítja bennem azt, ami eddig is fáj. Kést forgatnak bennem miután a földre hulltam, és belémrúgtak. A fájdalomtól görnyedve fekszek halkay könnyezve. meztelenül, összekuporodva fázok, és várom az ismételt fájdalmat. Belémrúgnka újra, újra és újra. Felébrednek bennem a képek, milyen vagyok...és milyennek kellett volna lennem hogy szeressenek. Fáj, és ismét csak fáj. Oly sok küzdelem után, mit a boldogságért tettem, egy csepp után elvész az egész. Ennyi. Fázva, sírva, fájdalmak között nyögöm ki azt a szót amit a szememre hánytak pedig igaz érzés volt afelé akinek szólt. A szó nem hosszú, de sokat mond el. Szenvedéssekkel tele nyügüm ki utoljára: SZERETLEK

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem vagyok hős, nem vagyok sem okos, sem erős. De ha megkérded mi vagyok csak annyit válaszolok: egy szimpla ember, tele az élet okozta sebbel. Mélyek a vágások, nagyok voltak a pofonok, de talpon vagyok, és tovább rohanok a cél felé, ami mindíg is te leszel, s soha el nem veszel a szemem elől.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Messze vagyok, nyílt terep, meglátom azt mi megérintette szívemet. Nagy magaslat a puszta mélyén, a torony masszív s mindenki fél.

Senki sem tudja mi van belül, mindenki érzi hogy a torony él.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az ágyban fekszel, hozzád bújok.

Te alszol, s én nem mozdulok.

Átölellek, s érzed érintésem,

Megborzongsz mikor megcsap lihegésem.

Magamhoz húzva csókollak téged izgatva,

Mozdolatlanul fekszel, s élvezed borzongva.

Oly szép álom ez, de túl nagy a völgy,

Mert közénk áll a tűz, a víz, az ég és a föld.

Szomorúan hajtom álomra fejem,

mert álmomban itt vagy velem.

Gyönyörű álom, de - mint mindennek - egyszer ennek is vége.

s az álmomból nem kerülök ki élve.

Minden reggel egy részem veled ébred,

Remélem ezt tudod, hiszed, érzed.

S az új napra virradva örömmel tölt el,

ha majd felnézel este újra,  a Holdra fel.

Akkor rád gondolok, s te is engem érzel,

s ekkor már belül, szívedben nem vérzel.

Nyújtson vígaszt az, hogy még oly sok az idő,

és nagy a szívem, de egy ember van benne, csak egyetlenegy nő.

Ki nem más mint az akit a tükörben látsz,

s őreá az vágyik, kit te örökké imádsz.