Sok ajtócsapkodás, sok „soha többet” meg „most az egyszer”, mire eljutottak idáig. Az egyesülni készülő családok gyanakodva stírölik egymást, a tehetősebb rokonok mosolya cinkos - „tudjuk, hogy csak a pénzért, de hát így megy ez manapság, szevasztok”.

Másnap reggel kezdődik a nyűglődés meg a visszaszámlálás. Az esküvőig még van néhány hét, az esetek többségében rémes: aggódós, hezitálós időszak, mely már-már a meghasonlásig juttatja a feleket. Elsősorban a vőlegény kínjaira vagyunk kihegyezve, még az unokák is ezt hallgatják, hogy amikor a nagypapa megkérte a nagymama kezét, mi mindenről kellett neki lemondania, meg hogy költözött szívébe a család gondja, vállára a megélhetés terhe, meg ilyesmi. A menyasszonyról nem igen keringenek effajta anekdoták, ő csak örüljön, sikerült elvetetnie magát, révbe ért, benne van a tutiban, szinte látjuk, ahogyan sorra kinőnek a sárkányfejei – tiszta sor, hogy ő az ügy nyertese.

Csakhogy ez a sárkánynövendék, bizony, ugyanúgy frászban van, mint az a nyalka párja. Ebben a mi szingli korunkban különösképpen. Érzi, ahogyan a következő néhány hétben lepereg majd az utolsó néhány homokszem is az ő kalandos, vad, izgalmas leányéletének időkerekén. Kész, vége, jön a vacsorafőzés, a rettenetes harc a kilókkal szülés után, a pelenkamosás rémisztő unalma, a sörös, focis hétvégék. Nézi a pasiját, és tudja, hogy ilyen szép, sudár, karcsú sosem lesz már, a tapasztalat azt mutatja, hogy a házassági anyakönyvi kivonat kézhezvételétől számított 3 napon belül hízni kezd, éppígy szókincse is bővül – olyanokat tud majd mondani, hogy az embernek moccanni sem lesz kedve soha többé. Éveket tölt majd a játszótéren épp kisdedkorú gyermekét pesztrálva, utazási maganizokat lapozgat, ponyvát olvas, diszkontokba jár, és szép lassan az egész életét egyetlen nagy vágyakozásba gyömöszöli. Minden, ami van, csak körítése lesz ennek a szépséges gondolatnak, annak, ami valójában az ő élete, és mindig holnapután kezdődik.
Épp csak ennyi, amit abban a néhány hétben, abban a boldogságosan készülődősben végigperget, kérem tisztelettel. A klinikai diagnózis neve az, hogy esküvő előtti depresszió.

Amennyiben lehangoltsággal jár, rossz közérzetet okoz, szorongás, bűntudat kíséri, rendben, legyen depresszió. Van azonban valami, ami a fenti kórképet szükségszerűen jellemzi, az esküvő előtti lelkiállapotra azonban ritkán igaz: mégpedig, hogy a depressziós ember félelmei, aggodalma, levertsége indokolatlan. Mondhatni, csak úgy van, közeli hozzátartozók leginkább a „belelovalta magát” kifejezéssel élnek. Persze erről azért nincsen szó, mindenesetre az életkörülményeiből közvetlenül nem levezethető érzésekről, lelkiállapotról tesz tanúbizonyságot a páciens.

Ami viszont a menyasszony aggodalmait illeti, az ég szerelmére, annak bizony van alapja, tessék csak körülnézni! Jó nagy esélyük van arra mindkettőjüknek, hogy elsüllyedjenek ebben a jó kis ingoványban, amit amúgy házaséletnek szokás nevezni. Vagyis az, hogy az ara még idejekorán rémületbe esik, szükséges, sőt, kívánatos dolog, hiszen megfelelő következtetések levonása esetén növeli a túlélés esélyét. Tessék csak rémüldözni, ha lehet, leginkább a vőlegénnyel kettesben, mert ez tényleg nehéz menet, de korántsem reménytelen, ha észnél van az ember, úgyhogy hajrá!

Ami pedig a menyasszony idegállapotát illeti, uraim, váratlan ajándékokkal, gyertyafényes vacsorákkal, az utónévkönyv meghitt lapozgatásával és szerelmes türelemmel nagyszerűen karbantartható.
De persze csak módjával, mert – ahogy a nagyanyám mondta mindig – nem is rendes menyasszony az, amelyiknek az oltár előtt nem izzad a tenyere.

Forrás: Nők lapja Cafe