Divat-e még jegyben járni?


Régen az udvarlásnak, a lánykérésnek és a lakodalomnak szigorú etikettje volt. Ma a párok szabadon dönthetnek, közös életüket a szokásoknak megfelelően kezdik-e el, eljegyzik-e egymást, összeházasodnak-e, vagy inkább „papír” nélkül boldogok.

Miért ragaszkodnak a hagyományokhoz azok, akik a kordivatra és a statisztikára fittyet hányva boldogan tervezgetik az esküvőt, sőt a jegyességet is kapcsolatuk fontos, kihagyhatatlan állomásának tartják?

Csóka Beáta és Bozgán Róbert négy éve jegyesek. Hosszú mátkaságuk oka, mint mondják, hogy rengeteg pénz kell ahhoz, hogy olyan esküvőjük legyen, amilyet szeretnének. Hat éve vannak együtt, először lakásra, autóra gyűjtöttek, és most, hogy végre sínen van az életük, lehet félretenni a lagzira. Az eljegyzés azelőtt történt, hogy Békéscsabán összebútoroztak.

Addig Bea Eleken, Robi pedig negyven kilométerre onnan, Méhkeréken lakott a családjával. Az eljegyzés és az azt megelőző lánykérés a szokásoknak megfelelően Beáéknál volt. Robi az édesanyjával és a nagybátyjával ment „kikérni” a lányt, Bea mamájától, mert az édesapja már nem él. Apró ajándékokat és virágot vittek magukkal a vendégségbe. Meg a lényeget: a jegygyűrűt Beának, a kísérőgyűrűn és a huszonöt szál rózsán felül.

És mert adták a lányt, megállapodott a két család, hogy karácsony első napján lesz a kézfogó. Az eljegyzés arrafelé hagyományosan a lányos háznál van – az esküvő meg a fiúéknál. Így aztán Bea édesanyja már december huszadikán nekilátott a főzésnek. Pedig csak a szűk család tagjait (úgy harminc embert) hívtak meg.

Ódivatú ünnep? – A hagyományos eljegyzési ceremónia alkalmat teremtett arra, hogy a fiatalok szülei, rokonai megismerhessék egymást, és tisztázzák az esküvő időpontját és feltételeit – mondja Tóth Olga szociológus. – Mivel családi ünnepről, nem pedig hivatalos eseményről van szó, statisztikai adatok nincsenek arról, hogy a párok hány százaléka jegyzi el egymást, mielőtt egybekelne. De ha csak abból indulunk ki, hogy a fiatalok házasodási kedve erősen csökkent az utóbbi időben, és egyre többen élnek együtt anélkül, hogy bármilyen módon hivatalossá tennék kapcsolatukat, vagy szándékaikról a környezetük előtt „nyilatkoznának”, bátran feltételezhetjük, hogy az eljegyzések is ritkultak, vagy a szertartás egyszerűsödött egy esetleg családi vacsorával egybekötött gyűrűcserére

– Disznóvágás után voltunk, pörköltet, toros káposztát, cigánykát (fasírtnál nagyobb, de összetételében ahhoz hasonló ételt) készített anyu – meséli Bea. – Meg persze húslevest csigával és sokfajta süteményt.
Nemcsak esküvőre, eljegyzésre se illik üres kézzel érkezni, hozott a rokonság ajándékot, porszívót, étkészletet, jénai tálakat, mindenfélét, amire az új, közös lakásban szüksége lesz a mátkapárnak.

Hét országra szóló lakodalom

– Mifelénk megadják a módját az ünnepnek – mondja Robi. – A lakodalom egy teljes hétig tart, ezért is kerül olyan sokba. Hétfőn felhúznak a fiú családjának a kertjében egy óriási sátrat. Száz ember kényelmesen elfér alatta. Ott mulat a sok férfi rokon, szomszéd, barát péntekig minden áldott este. Napközben pedig megy a sütés-főzés, marhavágás, disznóölés, tyúkkopasztás, tésztagyúrás, almahámozás, diódarálás. Hogy meglegyen minden szombatra. Amikor is karavánban, mikrobuszokkal mennek a lányért, aztán anyakönyvvezetőhöz, templomba, majd vacsorázni.

– Azt akarom, hogy Bea királynőnek érezhesse magát az esküvőnkön. Hintón hajtson át a falun, és kétszázötven ember ünnepelje (mert legkevesebb annyi vendéggel számolunk).

– Azt szeretnénk, ha senkit se kellene lehagyni a meghívottak listájáról, akit szeretünk – pontosít Bea. – Ezért még egy ideig „csak” jegyesek maradunk.

Így illett régen Faluhelyen a fiú először háztűznézőbe ment a lány családjához. Egyes vidékeken az volt a szokás, hogy a házasulandó legény a padkán felejtette a szűrét. Ha a következő látogatáskor a tornácon találta, tudta, hiába reménykedik. Ha azonban a ruhásládából vették elő a szűrt, és netán egy jegykendőt is csempésztek az ujjába, akkor szívesen látták a háznál. A leánykérés általában úgy történt, hogy a fiú és az apja (egyes helyeken a fiú anyja) apró ajándékokkal (bor, virág stb.) elment a szülőkhöz, és megkérte a lányuk kezét. Ha kedvező választ kapott, kitűzték az eljegyzés, más néven kézfogó időpontját (régen is, ma is általában nagy ünnepekkor, karácsonykor, húsvétkor tartották). A két családot hívták össze a lakomára, hogy tanúi legyenek a fiatalok gyűrűcseréjének, és megvitassák az esküvő részleteit. Beszéltek az anyagi viszonyokról, az ország egyes vidékein szerződést is kötöttek. A jegyesség gyakran évekig is eltartott. Lehetőséget nyújtott arra, hogy jobban megismerhessék egymást a házasulandók. Próbaidő volt tehát. Az eljegyzés felbontása esetén a menyasszonynak illett visszaadnia a gyűrűt és az értékes ajándékokat a vőlegénynek. A házassági ígéretnek a törvény előtt nem volt kötelező ereje, de faluhelyen nagy szégyennek számított, ha valaki felbontotta az eljegyzést.

Kérdem őket, nem babonásak-e, hiszen úgy tartják, a hosszú mátkaságnak nincs jó vége. Azt válaszolják, nincs mitől félni, szeretik egymást nagyon. Az pedig, hogy eljegyezték egymást, egyáltalán nem volt haszontalan.

– Igenis fontos a szülőknek, meg a lányoknak is, hogy tudják, valóban komolyak-e a fiú szándékai – mondja Bea. – Így, hogy van gyűrűnk, nyugodt szívvel mondhatom, hogy Robi a párom. Olyan méltatlan lenne ennyi év közös után úgy emlegetni, hogy a barátom.
– Sok fiú szégyelli, de én büszkén viselem – mutatja Robi a gyűrűjét. – Nem veszem le soha. Még betonozásnál se. Látod, milyen girbegurba? Mindig, mikor ránézek, eszembe jut, hogy van a világban egy lány, aki az enyém. Aki várt rám akkor is, amikor egy évig Sopronban, az ország másik felében tanultam. Akivel közös a jövőm.

Városi történet 

Épp egy éve tart Varga Noémi és Brezovszky Péter jegyessége. Beáékétól eltérően ők étteremben, pezsgős vacsorával, kettesben ünnepelték az eljegyzésüket. Az esküvő napjáról még nem döntöttek, mint mondják, náluk az időpont „munkafüggő”. Ha Péter kimegy egy évre külföldre dolgozni, akkor Noémi vele tart, de lagzi csak akkor lesz, ha már hazajöttek.

– Talán majd tartunk egy „rendes” családi eljegyzést is – mondja Noémi. – Ez azért is fontos lenne, hogy végre megismerjék egymást a szüleink. Még sohasem találkoztak, pedig mindkét család Pesten él. Időhiány? Túlságosan elfoglalt mindegyikünk? Vagy csak nem voltunk elég elszántak egy közös vacsora megszervezésében? Fene tudja. De most már sürgősen bepótoljuk!

Noémiék is az idő tájt vették meg a karikagyűrűket, amikor összeköltöztek. De azt mondják, a két esemény nincs ok-okozati összefüggésben. Hirtelen támadt az eljegyzés ötlete.

Mindörökké veled A gyűrű az összetartozás szimbóluma, már az ókori Rómában is hordták a házaspárok. – Manapság legdivatosabb a fehérarany és a többszínű: fehér, vörös és sárga arany ötvözetéből készült karikagyűrű – mondja Paska Mónika, a békéscsabai Paska Ékszerüzlet tulajdonosa. – Kedvelt még az úgynevezett „stresszgyűrű”, amelyen körbefut egy pörgethető, belső karika. A férfiak először általában egyedül jönnek, és egy elcsent ékszer vagy „kisujjpróba” alapján kísérőgyűrűt választanak, amellyel megkérik majd a jövendőbelijük kezét. A kísérőgyűrű többnyire köves gyűrű karmezánfoglalatban. A karikagyűrűket rendszerint már együtt választja ki a pár, és az eljegyzésen húzzák egymás bal (a helyi szokástól függően olykor a jobb) gyűrűsujjára. (Gyűrűárak: az arany grammja kb. 2500 Ft, 3,5–4 grammból már erős, „strapabíró” gyűrű készíthető.)

– Fél éve voltunk egy pár, amikor egy vidéki céges bulin (közös a munkahelyünk, onnan az ismeretség is) Péter megkért, hogy menjek föl vele a szobánkba. És akkor megkérte a kezemet, én pedig boldogan igent mondtam. Melyik lány ne ugrana ki a bőréből örömében, ha a fiú, akit szeret, bejelenti, hogy el akarja venni feleségül!

Ritka manapság, hogy egy huszonöt éves srác néhány hónap együtt járás után esküvőn törje a fejét, mondom Péternek.
– Nem az idő számít, hanem az, hogy mikor találja meg az ember a lányt, akivel közösen akar tervezni. Meggyőződésem, hogy nem szabad soká várni a lánykéréssel, szerelemből kell házasodni. Akkor tudja igazán értékelni az ember az eseményt. Sok olyan párt ismerek, akik hosszú évek óta együtt élnek, és bár szeretik egymást, nem lobog már a tűz bennük, és úgy gondolják, ha eddig megvoltak papír nélkül, ezután is meglesznek. Én is úgy látom a környezetemben, hogy sok fiú fél az ígéretektől. Az eljegyzéstől azért is tartanak, mert a gyűrűt hordani kell, vagy legalábbis illik, és az olyan mintha egy „foglalt” tábla lenne a nyakukban. Ők meg esetleg nem biztosak még a dolgukban. Vagy még kalandozni szeretnének egy kicsit. Az ő esetükben tényleg fölösleges sürgetni az eljegyzést.

Papírok nélküli boldogság Az év első háromnegyedében Magyarországon tizennégyezer pár állt anyakönyvvezető elé, ezerkétszázzal kevesebb, mint tavaly ilyenkor. Bár évek óta csökken a házasságkötések száma, a szakemberek szerint ez nem jelenti azt, hogy kevesebben élnek párkapcsolatban. A hivatalos ceremóniák, a papírok nélküli együttélés erkölcsi tartalmát illetően mára már a társadalom többségének a szemében egyenértékűvé vált a házassággal. Sok fiatal számára pedig az riasztó, hogy a házasságok negyven százaléka válással végződik – éppen emiatt nem kötnek házasságot.

Forras: HolgyVilag