És nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen egy ilyen bonyolult, lomha és zajos készüléknek akkoriban senki sem jósolt nagy jövőt. Persze az is lehet, hogy Freud csak úgy tett, mintha nem látná, mi lehet még ebből. Legyintett, és reménykedett - hátha mégis téved.

Ezt a számkódos fenevadat, amelyet ma mobiltelefonként emlegetünk, egyre kevesebben szeretjük. Divatját éljük annak a bizonyos freudi legyintésnek, úgy teszünk, mintha nem is volna olyan fontos, hogy a zsebünkben legyen, meg mintha nem szeretnénk annyira, hogy mégiscsak ott van - szenvedünk tőle, ami azért, lássuk be, nem több szenvelgésnél. Újabb és újabb modelleket vásárolunk, előlapokat variálunk, talpakat, zsebeket, foggantyúkat aggatunk neki magunk köré – egy ideje már éjszára sem kapcsoljuk ki.
Mondhatnánk, hogy ez borzasztó, ahogyan mondjuk a tévére is, meg a videóra, bocsánat, a DVD-re, szóval ezekre a kütyükre, amelyekkel berendezzük a hétköznapokat, de szerintem nincs ezzel semmi baj, ha az ember közben azért tudja, hogy mi folyik. Ha nem álltatja magát.

Én például tudom, hogy gyakorlatilag függővé váltam. Örökké sms-eket várok, ha nem jönnek, hát én küldök, és akkor muszáj jönniük. Ha mégsem, kitör a frász, hogy miért nem válaszolnak, vagy bajuk van, vagy utálnak, vagy el is felejtettek már egészen, jesszusom. Bárhonnan visszafordulok, ha a reggeli rohanásban a konyhaasztalon marad, és ha napközben lemerül, úgy érzem magam, mintha kilőttek volna az űrbe – az tuti, hogy soha többet senki nem talál meg.

Rémálmaiban a pasim kikapcsolja a telefonját. Vagy senki sem veszi fel, csak csöng, és aztán pillanatnyilag nem elérhető. Amikor New Yorkban van, már rémálmaim sincsenek, a helyzet mindennél rosszabb: a telefonja nem működik, itthon is hagyta, minek vinné magával – minek, minek? És én akkor hogy a kénköves ménkűben érem el bárhol, bármikor? Honnan tudom, hogy jól van-e, meg hogy mondom el, hogy én milyen rosszul vagyok nélküle? Hogy takarózom be a hangjával esténként, és hogy sütöm rá a magamét, hogy mindenki láthassa, ő az enyém, én meg az övé vagyok?

Már csak a nagyanyám emlékszik arra, milyen a várakozás édessége. Arra, milyen bizsergető és egyszerre simogató nem kapcsolatban lenni. Arra, hogy mi az a titok. Nagyanyám az egyetlen, aki nem hajlandó utánunk hozni a telefont a fürdőszobába. Apám egyszer rettenetesen összeveszett vele, amikor hiába ordított a klotyóról, hogy „Hozd már ide, Mama, azt a rohadt telefont, nem hallod, hogy csöng?!”.
A nagyanyám hozzányúlni sem szeret. Egyszer bevallotta – anyám születésnapja volt, ha jól emlékszem, valami likőrt szürcsölgettünk -, szóval azt mondta a nagyi, hogy mobilon hívni valakit, neki az olyan, mintha a fenekét fogná meg az illetőnek.
Akkor gondoltam először arra, valójában mennyire kimerítő és mennyire arcátlan dolog a nap 24 órájában elérhetőnek lenni. Mindig válaszra, mindig magyarázatra, mindig akcióra készen. Persze kikapcsolhatom, ahogyan bárki más is megteszi, de az is jel. Jel rólam, hogy tudniillik, most nem akarok. Azt, hogy mit nem akarok, nem tudni, de az elutasítás nyilvánvaló. És röhej, de annak is veszik, én is annak veszem alkalmasint.
Megtehetem azt is, hogy nem kapcsolom ki, csak nem veszem fel. Az egy kicsit jobb, abból több kiút van. Akárhogy is, előbb-utóbb a kérdés mindig ugyanaz: hol voltál?

Két és fél szerelmem veszett el ebben a totális diktatúrában, tiszta őrület. Az egyiket én hívtam állandóan, a másik meg engem hívott szüntelen. Ezt az utolsót, ezt a mostanit megmentette a nagyanyám – van úgy, hogy merni, tudni, szeretni kell egyedül lenni.

Forrás: Nők lapja Cafe