Hazudni muszáj?


Létezhet hazugság nélküli kapcsolat két ember között? Egyáltalán mi számít hazugságnak? Hazugság a szépítés, az elhallgatás is? Valóban mindent el kell mondani? Akkor is, ha fáj, akkor is, ha éppen ellenkezõ célt érünk el vele, mint amit szeretnénk?

Legtöbbször félelembõl hazudunk, mivel életünk tele van fenyegetéssel és szorongással. Hogy mennyire lehetünk õszinték, az alapvetõen a társadalmi atmoszférától függ. Magánéletünkben pedig attól, milyen társakat választottunk.

Megmondjam vagy ne mondjam?

Zsuzsi és Marci évfolyamtársak voltak a Budapesti Mûszaki Egyetemen. Szerelmük másodévben lobbant föl, negyedéves korukban már közösen béreltek lakást, diplomaosztás után, 1981-ben házasodtak össze.
Két kisfiuk született. A rendszerváltás után Marci karriert csinált, egy nagy tervezõintézetnél lett fõmérnök, majd gazdasági igazgató. Zsuzsi beosztott tervezõként tíz év alatt sem keresett annyit, mint Marci egyetlen év alatt. A férfi megszokta, hogy éppenúgy, mint a vállalatnál, otthon is minden kérdésben õ dönt. Megszokta, hogy Zsuzsi már kora délután otthon van, rendben tartja a lakást, tanul a gyerekekkel, bevásárol, megfõzi a vacsorát, és nem szól, ha õ csak éjfél körül ér haza. Az asszony sejtette, hogy férjének vannak futó kalandjai. De úgy érezte, errõl õ tehet, mert már nem olyan karcsú a dereka, nincs energiája mindig kedvesen mosolyogni, csillogó szemmel érdeklõdni a férfi munkahelyi történetei iránt. Elfáradt. A gyerekek, a háztartás gondja, állandó félelme attól, hogy a munkáját nem tudja rendesen végezni, ráncokat rajzoltak az arcára, karikákat a szeme alá. Így aztán hallgatott. Nem kérdezte meg, kivel utazik el Marci háromnapos továbbképzésre, ki írogat sms-üzeneteket éjfélkor. Mivel férje imádta a gyerekeit, anyagi biztonságot nyújtott, Zsuzsi hallgatott. Senki sem gondolta volna, hogy végül húszéves házasságuk az asszony hûtlensége miatt fut zátonyra.
Pedig ez történt.
– Már egészen biztos voltam abban – mondja Zsuzsi, és rövidre nyírt fekete hajába túr –, hogy értéktelen vagyok, csúnya és öregedõ, amikor idõsebbik fiam iskolájában az egyik szülõi értekezlet után Géza, fiam osztálytársának édesapja felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Az iskolában akkor éppen forrongott a hangulat. A gyerekek, Géza lánya és az én fiam is érettségi elõtt álltak, amikor kirúgták a matektanárt. Mi szülõk kérvényt írtunk az igazgatónak, hogy vegye vissza a gyerekek által annyira kedvelt pedagógust. A részletek nem érdekesek. A lényeg az, hogy ebben az ügyben Gézával többször is találkoztunk. Kiderült, hogy egyedül neveli a lányát, mert a felesége elhagyta õket. A beszélgetésekbõl elõször barátság lett, aztán szerelem. Géza lassan megváltoztatott. Befestettem a hajam, elkezdtem tornázni, reggelenként uszodába jártam. Újra szépnek, kívánatosnak, fiatalnak éreztem magam. Egy idõ után persze Marci is észrevette a változást. Ma már tudom, ha nem kezd el nyomozni utánam, ha szemet huny, éppenúgy, mint én tettem éveken át, akkor ma is együtt vagyunk. Õ azonban feltette azt a kérdést, amelyre én nem hazudhattam.
Megkérdezte, hogy van e valakim.
Azt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni. Majd húszéves házasságunk minden, soha ki nem beszélt sérelmét egymásra borítottuk. Borzalmas volt. Olyasmiket vágtunk egymás fejéhez, amit késõbb már lehetetlen volt visszaszívni. A válást azóta mindketten megbántuk. Marci egy alkalommal bevallotta, ha elõre tudja, hogy a gyerekeket ennyire megviseli a dolog, meggondolta volna. Én néhány hónappal a válás után rájöttem, hogy Géza nem olyan ember, akivel együtt tudok élni. Ma már tudom, hogy Marci volt az igazi.

Nem tudom megjátszani magam

Ildi éppen betöltötte a harmincötödik évét, amikor nõgyógyászati problémákkal elõször kórházba került. Harmadik cisztájának kivétele után az orvosa azt mondta, talán jobb lenne petefészkeit eltávolítani. Ildi ekkor gondolt arra elõször, hogy talán elrontotta az életét. Hiába van kétszintes háza, sokmilliós autója, jól menõ márkaképviselete. Hiába tagadhat le éveket a korából, hiába okos, csinos, sikeres és független, a legfontosabb dolog hiányzik az életébõl, a család.
– Amikor tizenhat éves voltam – dobja a kávéjába a szacharint –, szüleim bölcs pszichológus barátja azt mondta anyámnak, a te lányod túlságosan szép és okos. Sajnos, az ilyesmi ritkán vezet jóra. Mostanában rengetegszer eszembe jut, hogy mennyire igaza volt. Nekem a sors mindent magadott. Szépséget, pénzt, mûveltséget, üzleti sikereket. S ez kevélyjé, nagyképûvé, válogatóssá tett. A tökéletes férfit kerestem, mert úgy éreztem, nekem a legjobb jár. Soha senkihez nem alkalmazkodtam. Ahhoz a fiúhoz sem, akit pedig igazán szerettem, de õszinteségi mániámmal elrontottam azt is. Nincs kedvem az ostoba barátaiddal tölteni a drága idõmet, mondtam, amikor felhívott. Mert ezt is gondoltam. Kövérít, válaszoltam, ha megkérdezte, hogy tetszik az új nadrágja. Utálom a tulipánt, közöltem, amikor virágot hozott. Egyáltalán nem, válaszoltam gondolkodás nélkül a kérdésre, hogy ugye, neked is jó volt. Mert akkor éppen ez volt az igazság. Így aztán a kapcsolataim soha nem tartottak néhány hónapnál tovább. Ez sokáig egyáltalán nem érdekelt. Azt gondoltam, minek színlelni, aki nem bírja a kritikát, elmehet. Így aztán sorra elhagytak a szerelmeim, mert nem bírták elviselni, hogy örökké piszkálom õket. Én, aki pedig azt gondoltam magamról, hogy okos vagyok, butább voltam a legbutábbnál. Ma már tudom, hogy nem kell mindent a másik ember arcába vágni. Ma már tudom, hogy vállalni csak az egész embert, szeretni valakit csak hibáival, gyengeségeivel együtt lehet. A kegyes hazugságok pedig elviselhetõbbé teszik az életet.Nem akarok látszatvilágban élni

Renáta mamája egy vidéki kisvárosból került a fõvárosba. Tízágyas kollégiumi szobákban, késõbb albérletekben szorongva, megszállottan spórolt, és fogát összeszorítva küzdött azért, hogy megmutassa, többre viszi, mint szülei. Gyógyszerész szakon végzett végül. Diplomáját elsõsorban szorgalmának köszönhette. Az egyetemi évek alatt kerülte a fiúkat. Nem járt szórakozni, s megvetette, léhûtõnek tartotta kortársait. Huszonnégy éves volt, amikor az elsõ férfi megjelent az életében.
Renáta papája jókedvû, nagy dumás, életet szeretõ férfi volt. Mamája másfél szobás lakásának villanyszerelési munkáit végezte, amikor összemelegedtek. Az asszony szégyellte a méltatlan kapcsolatot, a férfit nem mutatta be gyógyszerész kollégáinak, diplomás barátainak. Nem járt el vele szórakozni, az ágyába azonban beengedte. Amíg nincs jobb, gondolta, s magának se merte bevallani, vonzódik a kicsit link, piás emberhez, aki nagyon is hasonlított magtagadott édesapjához.
Renáta váratlanul fogant, s anyja hosszas vívódása után maradt életben. A szülõk két tanú elõtt házasodtak össze. Nászútra nem mentek, és életük a kislány születése után se változott. Ahogy mondani szokás, válásuk kódolva volt. A férfi a válás kimondása után elköltözött, az asszony pedig elkezdte ellene nevelni Renátát.
– Anyám – mondja a tizenkilenc éves lány – egész életében lenézte apámat. És egész életében szégyellte saját családját is, amelybõl származott. Az én jólelkû, csupaszív, de szinte írástudatlan nagymamámat és nagyapót, mert nem vitte semmire. Ugyanakkor soha nem tudott beleilleszkedni abba a fõvárosi újgazdag, értelmiségi társaságba, amelybe tartozni akart. Boldogtalan volt, mosolytalan, örömre képtelen. Egész életében összeszorított fogakkal és ökölbe szorított kézzel élt. Kislányként próbáltam megfelelni az elvárásainak. De amikor már nagyobb voltam, egyedül tudtam közlekedni, titokban eljártam apámhoz, ahol jól éreztem magam. Ahol rágyújthattam, ahol nem egészségesen étkeztem, hanem jóízûeket ettem. Ahol õszintén beszélhettem a szerelmi csalódásaimról, arról, hogy nem akarok továbbtanulni. Idõvel apám második feleségét már jobban szerettem, mint a saját álszent anyámat. Otthon azonban jó kislány voltam. Igaz, gyakran fájt a fejem, anyámtól lopott altatóval aludtam. Anyám kedvéért azért leérettségiztem. De nem mentem egyetemre. A tizennyolcadik születésnapom után közöltem anyuval, hogy elegem van. Megmondtam, hogy az egész életünk hazugság. Én nem akarok ebben a gõgös látszatvilágban élni tovább. És elköltöztem az apámhoz.

Élhetünk hazugság nélkül?

Popper Péter pszichológus szerint nem. Hazugság azonban sokféle létezik. Ha ártó szándékkal hazudunk, ha élvezettel, lelkiismeret-furdalás nélkül, hatalomvágyból, a félrevezetés szándékával, rosszakaratból, az baj. Az efféle hazugság tönkreteszi a bizalmat, létrehozza a gyanakvás légkörét, a fenyegetettség atmoszféráját, és újabb hazugságokat indukál. Olyan ez, mint a vaktában kilõtt puskagolyó, nem tudni, hol csapódik be, s ott milyen rombolást okoz. A gyakori, szándékos hazugságnak van egy belülrõl züllesztõ hatása. Belsõ elrongyolódáshoz vezet. Hol a határ? Popper szerint, amíg kettõ vagyok: valaki, aki hazudik, és valaki, aki haragszik érte, nincs nagyobb baj. Ha néhány pohár kitûnõ vörösbor után egy holdfényes éjszakán a férfi vagy a nõ ágyba bújik valakivel, s ennek a történetnek semmiféle folytatása nem lesz, nem követett el nagyobb csalást, mint ha csak nagyon szerette volna megtenni ezt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ha egy ilyen kalandról otthon hallgat, okosan teszi. Egészen más a helyzet azonban, ha egy külsõ kapcsolat rendszeressé és érzelmileg fontossá válik. Ebben az esetben igenis meg kell mondani. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy a házasságnak, szerelemnek vége. Minden kapcsolatnak vannak nehéz idõszakai. Az ember dolga az, hogy megpróbálja rendbe hozni. Lehet, hogy ez nem sikerül. De az is lehet, hogy igen.

Körkérdés: Mikor kell lódítani?

Nacsa Olivér, humorista: Sokszor segít
Õszinte ember vagyok, de néha lódítok. Például ha egy megbeszélt találkozóról kések, a telefonban azt mondom, hogy öt perc múlva ott vagyok, miközben még otthon készülõdöm. Diákkoromban is garázdálkodtam lódításokkal, de a kapcsolataimban igazat mondok. Persze hazudtam már azért, hogy ne bántsam meg a másikat, de ez nálam bocsánatos bûnnek számít.

Keresztes Ildikó, énekesnõ: Egyszerûen belebetegszem
Néha elõfordul, hogy nem mondok igazat, de szó szerint belebetegszem a szituációba. A legrázósabb történet, amikor egyik színházi elõadásomat teljesen elfelejtettem, és felhívtam Mikó Istvánt, hogy betegen a kórházba szállítottak. Mivel nem tudok jól hazudni, én magam sem hittem el, amit mondok. Szerencsére megoldották a problémát, de közben szörnyen éreztem magam.

Bajor Imre, színész: Tudok hallgatni
Sokszor nem mondok igazat, de ezt többnyire más érdekében teszem. Megtörtént, hogy egy szerepet nem fogadtam el, és késõbb egy szeretett kollégám kapta meg helyettem. Természetesen nem szomorítottam el azzal, hogy elõször engem választottak, így legalább megmaradt az öröme! A szerelmi ügyeket szintén bizalmasan kezelem, szeretem a barátaimat és nem pletykálom el a titkaikat. 

Megbocsátható hazugságok – Elfelejthetõ valótlanságok: – Egy kapcsolat kezdetén a legjobb oldalunkat akarjuk mutatni. – Az étteremben csak csipegetünk, pedig szeretünk jóízûen enni. – Csodálatos rendet rakunk a lakásban, holott alapvetõen rendetlenek vagyunk. – Csábos csipke alsónemût hordunk, pedig a puha pamuttrikókat szeretjük. – Kímélõ mellébeszélések: Sokan azért titkolják a tényeket, hogy ne sebezzék meg a másikat. Milyen jól nézel ki, mondjuk, pedig azt gondoljuk, kicsit híztál, kedvesem. A piros szín fiatalít, füllentünk, miközben azt gondoljuk, ezt a színt csak egy férfi képes magára venni. – Ágybéli hazugságok: Mivel a férfiak szexuális teljesítményükre különösen érzékenyek, a nõk óvakodnak kudarcaikat a szemükbe mondani. – Tudod, hogy nekem mindig jó veled, mondják egy félresikerült éjszaka után. – Nem baj, szívem, én így is szeretlek, vigasztalják kedvesüket egy majdani jobb teljesítmény reményében. – Az efféle hazugságok az értelmetlen konfliktusok elkerülésére valók, nem rombolják, hanem létrehozzák, illetve fenntartják a jó párkapcsolatot.

Dogossy Katalin