Barátnőm, a Mari, amolyan igazi bulizós csaj volt hajdanában - a nagymamám ezt úgy mondta, hogy bővérű -, imádták is a pasik, volt neki belőlük annyi, mint csillag az égen – úgy érdemes. Mondtuk is neki egy idő után, hogy hagyja ezt abba, térjen észhez, mert nem fogja őt így elvenni senki, de a Marinak csak nem volt kedve észhez térni. Aztán, mint a legtöbb dolog az életben, ez is fordítva sült el: ő lett közülünk elsőként menyasszony. Bennünket a guta kerülgetett, de hogy ez ki ne derüljön, hát olyan leánybúcsút rittyentettünk ennek a Marinak, hogy máig is emlegeti.

Benne volt abban az utolsó éjszakában minden értetlenségünk, dühünk és irigységünk, és erős a gyanúm, hogy ezt a Mari is érezte. Ha így volt is, sosem tette szóvá, nem is annyira barátságból, mint inkább azért, mert az ő számára más miatt lett emlékezetes az a sok bor meg pezsgő.
Hogy ez utóbbiak oldották-e meg a nyelvét, vagy szomorúságában beszélt olyan sokat, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy töviről hegyire elmesélte a Párizsból hozatott menyasszonyi ruha történetét, a szertartást követő vacsora ültetési rendjének kínkeserves megszületését, édesanyja toalettjét, és még ki tudja, mi mindent.

Hallgatni olyan volt, mint egy álom, illetve az lett volna, ha a Mari lendülő karja időről időre meg nem törte volna a varázst – úgy nézegette az óráját, mintha csak máshová lenne hivatalos, nem is hozzánk, ebbe a fergeteges buliba, amelyet kizárólag az ő kedvéért, meg ilyesmi. Ezt csinálta egész este, a negyedik felbontott üveg után már kórusban ordítottuk a pontos időt, amint mozdulni láttuk a karját - de csak ült ott, úgyhogy megenyhültünk, lám, mégsem megy sehová.

Szóval hagytuk neki ezt az óranézegetést, de őszintén szólva legalább annyira nem értettük, mint azt, hogy ő megy elsőként férjhez közülünk.

Talán éjfél is elmúlt már, pontosan nem emlékszem, amikor összefutottam vele a fürdőszobában. A kád szélén ült és sírt. Azt mondta, hogy ő ezt nem bírja tovább, hogy odamegy, és elhozza onnan, mert mostanra biztosan tök részeg, a többiek meg állatok. Nem mondom, hogy könnyen összeraktam ezt a váratlan történetet, de valami azért derengett, úgyhogy csak annyit kérdeztem tőle, hogy biztosan oda mer-e menni. Azt mondta, hogy nem, de muszáj, különben elmegy a gusztusa a Józsitól – ezt a szót használta -, és hogy be kellene tiltani a legénybúcsút, törvényileg vetve véget annak a sok malackodásnak, ami ott folyik.

Arról azért nincs szó, hogy a döbbenettől teljesen kijózanodtam volna, de félig-meddig biztosan, mert – a magam életében legalábbis – korszakalkotó felfedezést tettem, amit aztán nem voltam rest az én Marimmal is megosztani. Honnan a fenéből veszed, hogy neked ehhez jogod van, hogy fülön fogd, és haza vidd, nem is tudod, mit csinál éppen, csak gondolod, hogy most, még egyszer utoljára egy nagyot mással, nem veled, ha úgy van is, ő idejön megnézni, hogy te kivel vagy éppen most? Levegőt nagyjából itt vettem először.

A Mari csak tátotta a száját, nem így ismert ő engem, én sem magamat, de nagyon jól esett. Még valami olyasmit is hozzátettem, hogy jó lesz megjegyeznie egy életre, hogy a Józsi nem az ő tulajdona, meg a bizalom és a szabadság. Meg hogy van az úgy, hogy az ember pasija mással táncol, azt is ki lehet bírni, azt mondják.

Nem tudom, hogy megértette-e vagy csak elhitte nekem ezt a Mari, mindenesetre abban az ő történetükben a Józsival máig sincs hiba.
Az enyimek meg olyanok, mintha ott sem lettem volna azon az éjszakán. Jó, mi?
Forrás: Nők lapja cafe