A testünk nem hazudik
Négy igaz történet

A test csak test. Csont, hús, izom, bõr. Mégis, micsoda hatalma van. Hatalmaskodik a lelkünkön, megváltoztatja a józan ész döntéseit. Csábítani képes, meleget adni, szeretetet árasztani. Megrezdülni, csalogatón illatozni, bágyadni egy másik test szorításában. De tud merev lenni, mit a jég. Hidegülni, dermedni, fagyasztani. Elutasítani, fájdalmat okozni. És ha nem hiszünk neki, nem vesszük figyelembe apró jelzéseit, képes belebetegedni.

Érthetetlen vonzerõ

Dóri régi orvosdinasztiából származik, építészmérnök. Ákos pedig vasesztergályos. Dóri imádja a színházat, a könyveket, a klasszikus zenét. Ákos jó, ha elolvas néhány sort az újságban, idegesíti a hegedûk vinnyogása, és sosem volt képes végigülni három felvonást a színházban. Dóri teniszezni és bridzsezni jár, úgy pihen. Ákos lábát az asztalra téve kortyolgatja a sörét. Dóri és Ákos férj és feleség. És boldogok! Dóri szerint valami titokzatos testi vonzódás van kettejük között, valami õsidõkbe nyúló elkötelezettség. – Amikor elõször megpillantottam Ákost egy építkezésen, rajta felejtettem a szemem – mondja az asszony. – Tudtam, hogy sose láttam, mégis olyan ismerõs volt. Beszédbe elegyedtünk. Ahogy közelebb jött hozzám, megéreztem a szagát. Szándékosan mondom így, mert izzadt volt, csapzott, hiszen fizikai munkát végzett. Azon vettem észre magam, hogy hatalmasakat szippantok a szagából, és nem tudok betelni vele. És a bõre… Képtelen voltam levenni a szemem a nyakáról, a mellkasáról, a kezérõl. Annyira szégyelltem magam… Mindenáron meg akartam érinteni. Két hónap után, a szüleim nem titkolt megrökönyödése ellenére, összeházasodtunk. Ez a vonzalom tart össze minket azóta is, immár hét éve: mintha ugyanabból az anyagból gyúrtak volna. Veszekszünk persze mi is. Csapkodunk, kiabálunk. Sok a gondunk. Mégis, ha egymáshoz bújunk, megszûnik a világ. Talán a bõre simasága, talán a hangja… Nem tudom. A tudás, a végzettség, a szokások nem számítanak. Csak ez az õrült, megmagyarázhatatlan vonzalom.

Egy kesernyés illat

A harminchét éves Borbála háztartásbeli. Egy asszony, aki örömet talál abban, hogy meleg vacsorát fõz a férjének és kivasalja a gyereke ruháit. Nagy szerelem volt az övék, csak egyetlen dolog zavarta az asszonyt: a férfi dús szõrû mellkasának a szaga. Hiába mosdott frissen, hiába parfümözte magát, ez a furcsa, kesernyés illat nem tûnt el róla. – Imádtam a férjemet, de ha szeretkezésre került a sor, mindent elkövettem, hogy ne érezzem ezt az illatot. Az orrom alá dörgöltem a fél üveg kölnimet. Viszolyogtam a szagától – meséli. – Aztán megszületett a kislányunk. Kétéves volt, amikor egy nagy kirándulásról hazaérve felkaptam és összecsókoltam. Ahogy a gyerek hajába fúrtam az orrom, egyszerre ugyanaz a kesernyés, savanykás illat csapott meg. A férjem szaga. Azóta nem zavar. Sõt, imádom. Ha szeretkezünk, beleszagolok a mellkasába, és olyan teljességérzés lesz rajtam úrrá. Olyan boldogságféle.

Szerelem nélkül

– Mélyen vallásos családban nõttem fel – meséli a vidéki tanítónõ, Mária. – A szüleim arra tanítottak, élj becsületesen, tiszteld a férjed, neveld a gyerekeidet a legjobb tudásod szerint. Ez a kötelességed. A férfi, akihez hozzámentem, hasonló közegbõl származott, egyenes, megingathatatlan ember volt. Tizenöt évvel idõsebb nálam. A szüleim mutattak be neki, és akkor én, tizennyolc éves fejjel, beleegyeztem a házasságba. Nem volt okom kikosarazni, magas, jó kiállású férfi volt, egzisztenciával, diplomával. Csak éppen szerelmes nem voltam. Azt sem tudtam, mi az. Az elsõ évben megszületett az elsõ gyerek, aztán négy éven keresztül a többi három. Úgy gyártottuk sorba a gyerekeket, hogy én soha nem élveztem a szexet. Általában kedden és szombaton voltunk együtt. Vártam, hogy gyorsan túl legyek rajta. Nem is tartott tíz percnél tovább soha. Aztán kezdõdött a baj. Egyre erõsebb folyás, alhasi fájdalmak. Orvostól orvosig mentem, de nem találtak semmi gyulladást, elváltozást. Pszichológushoz küldtek. Õ világított rá: nem szeretem a férjem. Ezért hadakozik ellene a testem. A legkisebb lányom is betöltötte a tizennyolcat, amikor döntöttem, elválok. Külön lakásba költöztem, és csodák csodájára egy hét sem telt belé, elmúltak a testi tüneteim.

Éreztem, hogy más lett

– Régóta sejtettem, hogy megcsal a férjem – emlékezik a negyvenhat éves Vera. – Nem voltak tárgyi bizonyítékaim, mint a rúzsos inggallér, hajszál a zakón… Annyit vettem észre, hogy valahogy más lett. Órákig bámult bárgyún mosolyogva maga elé, meg se hallotta, ha szóltam hozzá. Ja, és elkezdett múzeumokba járni. Képzõmûvészeti albumokat tanulmányozott. Pedig addig sose tette. De a leggyanúsabb akkor lett, amikor szeretkeztünk. Én bújtam hozzá, neki eszébe se jutott volna. Nem csókolt meg. Szinte át se ölelt. Csak csinálta, mint egy gép. Elegem lett, és ellöktem magamtól. Azt mondtam, megalázó, amit csinál. Tudom, érzem, hogy nincs kedve hozzám. Kötelességet teljesít, szívességet tesz nekem. Hát nekem ne tegyen szívességet! Tudom, hogy van valakid, ordítottam, és õ csendben bólintott. Másnap elköltözött. A szeretõjéhez. Egy mûvészettörténész nõhöz. Már rég megbocsátottam neki, hogy elhagyott – teszi hozzá szomorúan Vera. – Nem haragszom, amiért megcsalt, nem haragszom, hogy elvált tõlem. Csak egyet nem tudok megbocsátani. Hogy tárgyként használta a testem.

forras : Holgyvalasz