Olyan, mintha átutazóban lennénk a régi értékek és az új trendek között. A régi korok nőtípusa eltűnőben, az új pedig még telve bizonytalansággal – önértékelése és párválasztása terén is. Talán éppen azért, mert erősnek akar látszani?

 

A nők élete jócskán átalakult az utóbbi évtizedekben. A háztartás vezetésén és a gyereknevelésen kívül ma már egyéb célok is mozgatnak minket. Egyvalami azonban nem változott: ugyanúgy a védelmező, biztonságot sugárzó férfiak karjába vágyunk, mint anyáink vagy nagyanyáink, de mindezt úgy szeretnénk véghezvinni, hogy még véletlenül se gondolja azt a jelöltünk, hogy a szerelmére, rajongására, törődésére szorulunk.


Milyen is az erős nő?

Nemrégiben a kezembe került egy könyv, amiben a következőképpen definiálták az erős nőket: bízik a saját erejében, sokat nevet, vonzónak tartja magát, sok barátja van, szereti a szexet, képes érvényesíteni az érdekeit és eltartani önmagát (vagy a gyerekeit is, ha úgy hozná a sors).
Minden egyes ilyen tipológiából csak egy dolog felejtődik ki: mégpedig a férfi szerepe. Merthogy amint az erős nő a szerelem témaköréhez érkezik, megtorpan és időt kér, hogy elgondolkozzon azon, megéri-e átadnia magát a mindent elsöprő szerelemnek. Vagyis megkockáztassa-e, hogy valaki betörjön aprólékos munkával felépített védőbástyái mögé, és esetleg újra összetörje a szívét. Így járt Gabi is:

„Egyre gyakrabban támad az az érzésem, hogy nekem magánéletileg nem osztottak lapot. Ha akarnám, se tudnám magam rábízni a férfiakra, mert nem ismerek olyat, aki valódi támaszt nyújtana. Eddig mindig úgy alakult, hogy én voltam az erősebbik fél a kapcsolatban, persze nem a szó fizikai értelmében. Volt olyan pasim, akit másfél évig eltartottam, egy másiknak én szereztem munkát, a harmadik mellett pedig halálra untam magam, mert képtelen volt önálló döntéseket hozni. Egyikükre sem tudok »támaszként« visszagondolni, így aztán nem kellett nagy csoda, hogy rádöbbenjek: csak magamra számíthatok. Azóta még nehezebb párt találnom, mert amint kiderül, hogy önálló akaratom és egzisztenciám van, mintha kettőt hátralépnének. Pedig eszem ágában sincs a megamagabiztos szingli látszatát kelteni. Én családra és biztos kötelékre vágyom, de egyelőre családként be kell érnem a macskámmal, biztonságként pedig a munkámmal.”


Ide nekem az igazi férfit!

Nincs azon csodálkoznivaló, hogy a férfiak is igyekeztek idomulni az új helyzethez, mert rájöttek, hogy az erős nők akkor fognak komoly prédaként tekinteni rájuk, ha megváratják és kiéheztetik őket. Ez a belső férfikép egyébként annak köszönhető, hogy a háborúk és az ipari forradalom idején a távolban lévő, harcoló férfi testesítette meg az ideált. Vagyis hiába fordult nagyot a világ, nem szakadhatunk el a férfiasság és a nőiesség régen bekódolt értékeitől sem. Ugyanakkor túl sok a külső hatás, amely az alkalmazkodást, a passzivitást és a tétlen várakozást önmagában kevésnek sejteti. A média is önállóságra és keménységre biztat minket, erre utalnak a hangzatos címek is, mint például: „Hogyan dobd ki a pasidat 10 nap alatt?” vagy „Építs karriert öt lépcsőben!”. Ki szán itt szerepet a pasiknak?


Érzelmi kettősség

Sokféleképpen lehetünk erősek, de ha a magánéletünk próbatételekben és megrázkódtatásokban gazdag, akkor kénytelen-kelletlen elkezdünk megedződni. Nem egy férfitől várjuk már, hogy boldoggá tegyen minket, hanem képessé válunk arra, hogy egyedül is megtaláljuk a boldogságunkat.
A körülmények alakítanak minket, és mi alakulunk a körülményekhez. Innentől viszont, amint belevetnénk magunkat egy új románcba, ellentmondásokba ütközünk. Hiszen féltjük azt a lelki stabilitást, amelyet nagy nehezen sikerült megszereznünk. Érzelmi szükségleteink ezzel megnövekednek, és ettől máris érdekes kettősség jelentkezik: leendő párunkban az erőt és a lágyságot is keressük. Legyen magabiztos, de sebezhető. Legyen erős, de érzékeny. Legyen kemény és mégis lágy. Csoda, ha ezektől az elvárásoktól összezavarodnak?

 

forras nok lapja