Leánykérõk


Kisfiam, az eljegyzés komoly dolog, nem lehet ukmukfukk lezavarni, hogy csak legyünk túl rajta, mint egy rossz náthán, indulatoskodott a nagyi. Szemében különös tûz gyulladt, úgy mondta, nem vagytok komoly emberek, nekem kell kezembe vennem az irányítást.

És hozzá is látott. Kosz van itt, morgott, és bár egy hónapja se volt, hogy ablakot mosott, lekapkodta a függönyöket, beáztatta azokat, létrára állt, és nekiállt ablakot pucolni. Ecetes vizet és újságpapírt használt, eridjetek innen a vacakjaitokkal, hepciáskodott, amikor megpróbáltak ablakpucoló szprét a kezébe nyomni, ezek semmit se érnek, a papírnál semmi se különb.
Ilyeneket szólt a létra tetején, mert az ablakpucolást senkinek át nem engedte volna. A család meg közben aggódott, hogy mikor zuhan ablakostul az utcára. De nem zuhant, csak pucolt, lehelt és dörzsölt, parancsokat osztogatott, hogy a szõnyegeket ki kéne verni.
Így mondta, verni, mert esküdt ellensége volt a porszívónak. Nem tud ez semmit, magyarázta a porszívóügynöknek, aki azt bizonygatta, ha masináját megveszik, nemhogy por, de még atka sem marad a lakásban. Iszonyatos szívóerõrõl papolt ez az ember, aztán hogy mutassa, nem tréfál, a falhoz illesztette a gépét, beindította, az rátapadt a falra, az ügynök meg a lábát felemelve rácsimpaszkodott, hogy látják, úgy szív, hogy még engem is elbír.
Ugyan már, mondta a nagyi, mi nem porszívózunk falat, de amikor az én Bélám kiverte a szõnyeget, abban se maradt semmi, felelte. Ettõl a mondattól megszédült, mint mindig, amikor a nagypapát szóba hozta, és a porszívó dugóját véletlenül kihúzta a konnektorból. A gép leállt, az ügynök meg gépestül a fenekére esett.
Olyan komikus, annyira röhejes volt a helyzet, még az ügynök is vigyorgott, csak a nagyi õrizte meg komolyságát: errõl beszéltem az elõbb, kérem, vigye innen a vackát. Amíg élek, porszívó be nem teszi a lábát, kiáltotta, amibõl évek alatt azért engedett, de a szõnyeget továbbra is prakkerrel kellett verni. A család férfi tagjai nyögve, szentségelve az udvarra masíroztak, és összes dühüket beleadva püfölték, verték, hogy amikor vízhólyagokkal a kezükön a szõnyeggel visszaértek, a drága nagyi lefitymálva annyit mondjon, férfiak, ugyan, még egy szõnyeget se tudnak kiporolni, tébécét kapok, ha ezt felteszem.
Hanem az még odébb volt.
Amikor végzett az ablakkal a nagyi, megszárította, kicsit megvasalta a függönyt, visszarakta, de rájött, koszosak a falak. A fiúkat mészért szalasztotta, hogy most eltüntetem ezt a csúfságot, és a képeket, fogasokat, tükröket leakasztatta, és meszelõvel végigviharzott a lakáson, de úgy ám, abban senki kifogást nem talált. Majd a parkettának esett neki, kent és dörzsölt, a fiúk meg a bútorokat rakosgatták, hogy ne legyenek útban, s amikor már minden ragyogott, és a fiúk a hûtõ felé araszoltak, hogy a munka után jöjjék a megérdemelt söröcske, a nagyi fejet csóvált, hogy nem lesz ez így jó. Minden olyan avítt, szegényes. Mindjárt jövök, jövendölte, és elviharzott.
Három óra múlva tért vissza. Minden rendben, lelkesedett, aztán cédulát vett elõ a zsebébõl, és onnan olvasta a haditervet. És a fiúk nyögve hurcolkodni kezdtek. Bemelegítésként a háromajtós szekrényt a pincébe vitték. (Történt kis baleset, apa derekában egy ideg becsípõdött, itt hagyjatok megdögölni felkiáltással a padlóra rogyott.) Már õt is kerülgetni kellett. De hiányzott a szakértelme is, az egyik ajtót a körfolyosón hagyták el, beakadt a korlátba, a másik a pincebejáratnál szorult meg, szakadt le. De a pincéjükbe kormányozták a monstrumot. Öcsi – a legkisebb fiú – ott szorult be, és kezdett kiabálni, hogy segítség, klausztrofóbiás vagyok, és már rángott a szája, amikor a drótokat átvágva kiszabadult a fogságból. Aztán a fiúk a foteleket vitték fel Vicsotkához, cserébe bõr ülõgarnitúrát hozhattak. A könyvespolc Gyulainéhoz vándorolt, onnan a polcok mellett csillár is érkezett, és a gyönyörû kínai váza, aminek mindenki a csodájára járt. De érkezett új ágy, étkezõasztal, hozzá illõ székekkel, paradicsommadár mintájú perzsaszõnyeggel, amit mielõtt a lakásba cipeltek volna a fiúk, szorgosan kiporoltak. Kutiné kölcsönözte a Tiffany állólámpát és a 24 személyes herendi étkészletet (a levesestányér kicsit csorba, de még így is elegáns). Az elõszobai tükröt Matyi bácsi, az úriszabó adta (vigyázzanak vele, velencei, csiszolt üveg), a képeket és az antik szobrot Schön mamától kunyerálták el. Úgy nézett ki a lakás, a televíziósok itt forgathatták volna a „Szép asszonyok egy gazdag házból” címû filmsorozat legújabb részét.
Valami még hiányzik, mondta a nagyi, és a harmadikra, az új lakókhoz – a nevüket még senki nem tudta – ugrasztotta a fiúkat, mert azoknak, amikor a házba költöztek, látta, hogy szép pálmáik, virágaik vannak.
Csókolom, mondta az új lakónak Öcsi, a pálmákért jöttünk, eljegyzésre lesz. Ühüm, felelte az új lakó, vihetik, de vigyék a madarat is. És használati utasítással egy beo madarat adott át, mert a pálmák nélkül a madár azonnal depressziós lesz.

De jó, madár, lelkesedett a nagyi, amikor a papagájt meglátta. Jó, hogy eszedbe jutott, Öcsi. Valamirevaló lakás madár nélkül smafu. Ezért aztán, bár már négy éve nem beszélgettek, Kallus nénitől egy napra kikölcsönözték az akváriumát az aranyhalakkal. (Onnan eredt a vita, hogy Kallus néni szerint Monaco kommunista nagyhercegség, mire a nagyi szerényen megjegyezte, maga, Magdikám olyan buta, lábon kihordta az agyhalált.)
De szép, lelkesedett a nagyi, a lakást csodálva. Bocsánat, mondta erre anya, aki késve érkezett, és hirtelen nem ismert saját otthonára.
És akkor észveszejtő sütés-főzés kezdődött. Tisztességes asszony hétféle süteményt készít eljegyzésre, mondta a nagyi, és ugyan nem mondta, de egy tízfogásos menüsort is összeállított, hogy örökké emlékezetes legyen ez a nap. Te meg, kisfiam, szólt vőlegény unokájához, most körbefutsz a rokonságnál, nem telefonon, sms-ben vagy táviratban, hanem személyesen mindenkit meghívsz. (Közben kiderült, kevés a szék, Bak tömbházfelügyelőtől kellett hatot felcipelni.)
És elindult a vőlegény, rokontól rokonig ment, hogy végighallgassa, nahát, eljegyzés lesz, mondhatom, gratulálok, miért legyen jobb neked, fiam. És mindenhol belediktáltak kis italt, hogy ma még nem szól miatta az asszony, nyugodtan ihatsz, meg én is, mert van indok. Így mire a rokoni látogatások végére ért, bizony már kornyadozott a vőlegény, hátba veregették, hogy nem vagy boldog, lesz ez még rosszabb is.
Másnap kínzó fejfájásra ébredt a vőlegény, és arra, olyan illatorgia van a lakásban, akár Gundel konyhájában. A nagyi sorra emelgette a fazekak fedőit, hogy itt marhahús fől, itt zsenge galamb, és különféle sülő, párolódó húsokról, hozzá illő körítésekről szólt még, és arról, hogy az eljegyzésnek, annak emlékezetesnek muszáj lenni.
Aztán mindenki ünneplőbe vágta magát. (Kiderült, az egész famíliában egyedül a nagyi tud tisztességesen nyakkendőt kötni. Gyere, kisfiam, intette magához a vőlegényt, szegény Bélámnak is mindig én kötöttem meg.)
Aztán leültek, vártak. Befutottak a rokonok, anekdotáztak, sörök és borok nyíltak, míg az órát lesték, hogy hol késik a mennyasszony. Aztán végre megszólalt a csengő, egy biciklis futár levelet hozott a vőlegénynek, aki hangosan olvasni kezdte: „Bocsáss meg, Laci. Gondolkodtam rajta, korai lenne még az eljegyzés, az esküvő. Azért maradjunk barátok!”
– Elmarad az eljegyzés? – kérdezte Dezső bácsi, akit a család nem az eszéért tisztelt.
– Úgy fest, hogy igen – bökte ki a vőlegény.
– Akkor most mi lesz? – szomorodott el.
– Mi lesz, mi lesz? – ismételte a nagyi. – Az lesz, hogy eszünk, míg el nem hűl az étel.
Fiatalember, szólt a biciklis futárnak, üljön le, tartson velünk, ilyen jót még sosem evett.
És a család a futárral együtt enni kezdett. Újabb borok és sörök nyíltak, estefelé halkan, hogy másokat ne zavarjanak, még énekeltek is kicsit, mert az eljegyzésnek emlékezetesnek muszáj lennie.
Reggel pedig a kölcsönkért bútorokat ígéretükhöz híven szépen visszavitték.

Guba Zoltán